Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha lehetőségem adódik eljutni Norvégiába. Kijelenthetem, hogy azon nyolc szerencsés erdélyi személy közé tartozom, akik az Erasmus+ program által elutazhattak a skandináv országba. Bevallom, nem vagyok a repülés híve, de kénytelen voltam az iszonyomat kicsit félrerakni, és felülni a Budapestről induló gépre
A napsütötte táj hirtelen megtörik a zord szürkeségben. Hamar a felhők közt találom magam, nem látok semmit, így bizonytalanság, talán egy kis félelem is bujkál bennem. A pilóta bejelenti, hogy megkezdjük a landolást. Húsz perc múlva a repülőgép már a leszállópályán földet ér, ekkor visszanyerem a látásom, megjelenik a civilizáció, a fények. Pontban délután négy óra van, mégis az az érzésem, mintha már késő este lenne... Teljes a sötétség. Kissé megszeppenve, két társammal együtt csak bambulunk, hogyan is tovább? Nyelvi akadályokba ütközve, hosszas keresés után megtaláljuk a vasútállomást, a szerelvény Dramenig közlekedik, ott kellett találkoznunk a résztvevő csapattagokkal. A közel egyórás út után már az állomáson ismerkedünk a többi résztvevővel, miközben a szervezőket várjuk, hogy a végállomásra, Svartstadba szállítsanak. Mindez megtörténik, elfoglaljuk filmekbe illő, tipikus norvég atmoszférát sugalló szállásunkat. Fából épített ház, minden sarokban ott bujkál egy kis fáskályha, szarvasmintákkal díszített szobák… bizonyos melegséget sugároz, a kinti vacogó hideg ellenére.
Összesen hat résztvevő ország van jelen, mindegyik nyolc ember képviseletében: Magyarország, Portugália, Olaszország, Törökország, Románia, valamint Norvégia. Törökországot és Norvégiát a kurd kisebbség képviseli, míg mi, székelyek Romániát.
Maga a képzés tematikája a migránsok helyzete. Reggel 10-től már nyüzsgés van a norvég házikóban, kezdődnek az interaktív programok. Este nyolc óráig egymást követik a feladatok, csupán egy kis ebédszünet szakítja félbe a munkát. Az első nap ismerkedéssel telik, nagy családi kört kialakítva egy perc erejéig egy megadott témáról mindenkivel beszélgetnünk kell. Valóban eredményes módszer, van akivel egyből megtalálom a közös hobbimat, míg mással vicceket mesélünk, de akad a portugálok közt olyan, aki már első perctől antipatikus. De nem csak bájcsevegni jöttünk el idáig, a következő napok komoly munkával telnek, a saját országunk politikai, gazdasági helyzetét kell bemutassuk, poszterek, színes lapok segítségével. A Törökországból érkező kurd népcsoport tisztázza kisebbségi helyzetét, ezáltal mi, erdélyi résztvevők megtaláljuk velük a közös nevezőt. Érdekes, hogy az itt jelenlévők többsége nem hallott Erdélyről, sőt felfoghatatlan számukra, hogy Romániában élünk, és mégis magyar az anyanyelvünk. Okoz egy kis fejtörést, amíg megértik a mi helyzetünket, de többórás odafigyelést és kíváncsi tekinteteket kapunk minderre. Olykor a komoly munkát feldobjuk egy kis játékkal, mint például csoportos activity, amely különböző vallások bemutatását segítette játékos módon.
Emellett talán mindenki számára a legizgalmasabb kihívás a vacsora készítése. Minden este más-más csapat készíti el saját nemzetének hagyományos ételeit. Mindenki csak úgy sürög-forog a konyhában, az olaszok hangosan, a portugálok énekelve igyekeznek egy kis ízelítőt adni országuk finomságaiból. Akadnak esték, amikor üres gyomorral fekszem le, mint például a kurdok által készített joghurtleves után, ami nem igazán nyeri el a tetszésem, viszont egészen lenyűgözött az olaszok spagettije és a portugálok csokis-piskótás desszertje. Persze nekünk is bizonyítanunk kell a konyhában. A magyarországi résztvevőkkel együtt készítjük el a vacsorát. Hamar megtaláljuk a közös hangot és ízvilágot, ugyanakkor főzés közben a zenei hátteret is. Krumplihámozás közben énekelve, egy-egy kupica pálinkával fokozva a hangulatot hamar elkészül a krumplitokány, amelyből szinte mindenki repetát kér. Az asztalunkról csak úgy kapkodják a szalonnafalatkákat, a zakuszkás kenyeret már csak az élelmesebbek kóstolhatják meg.
A heti rutinnal felhagyva utolsó nap kapunk egy teljes szabadnapot, amelyet mindenki kedve szerint tölthet. Van, aki a ház melletti szaunát választja, de akadnak túrázni vágyók, akik a közeli vízeséséket látogatják meg. Ez a nap nemcsak a szabadnaptól más, ugyanis pont ekkor van a születésnapom. Mi is lehetne jobb és szebb születésnapi ajándék, mintsem két barátommal együtt elutazni Oslóba?! Igaz, az időnk kevés ahhoz, hogy bebarangoljuk a főváros összes nevezetességét, de ott lenni és már csak az operaházat látni, az is megéri. Nemcsak egyszerűen bámulni és fényképezni lehet a csodálatos, nagy fehér épületet, amelyet tenger vesz körül, hanem még fel is lehet mászni a tetejére, ahol sirályok sokaságával találkozhatunk. Még nézelődnénk, de sajnos indul a Svarstadba tartó utolsó busz, amelyre kénytelenek vagyunk felszállni, hacsak nem akarunk Oslóban éjszakázni. De a visszatéréssel még nincs vége az élményeknek, ugyanis „otthon” születésnapi tortával várnak, miközben a Happy Birthday-t éneklik. Szebb ajándékot talán nem is kaphattam volna...
Lassan véget ér a képzés... Másnap már felszáll a Budapestre tartó gépünk, de szomorúságra semmi ok, hiszen mennyi sok új emléket és barátot adott ez a kirándulás... Néhány jó tanács, ha skandináv utazásra adná valaki a fejét: a világ harmadik legdrágább országában nem árt, ha jó sok pénz van a zsebedben, mivel az árak döbbenetesek, de legalább nem kell aggódni, hogy napszúrást kapsz, legfeljebb D-vitamin hiánnyal térsz vissza, és ami a legfontosabb, öltözz fel, mert kegyetlen ám az időjárás, már novemberben is!
